Róma a Kárpát-medence területén először Pannoniát hódította meg Kr. e. 11-ben, több évi véres harc után. A harcok – jelen ismereteink szerint – a Drávától délre játszódtak le, ahol az ellenállás központja volt. A rómaiak az annektált területen két népcsoportot találtak: a Drávától délre az illyr nyelvű pannonokat (akikről a tartomány a nevét is kapta), illetve a Drávától északra a kelta törzseket. Pannonián kívül még egy terület került a Kárpát-medencében római fennhatóság alá: Dacia

Amikor Róma egy területet meghódított, mindig azon volt, hogy a vele szomszédos területeken élő népeket is ellenőrizze. Ezt az ellenőrzést azonban nem újabb hódítással igyekezett elérni, hanem azzal, hogy a határai mentén élő népek királyaival szövetséget kötött, ami egyrészt azt garantálta, hogy ezek a népek nem háborgatják a római határokat és alkalmanként a rómaiaknak fegyveres segítséget adnak, másrészt Róma anyagi támogatást, illetve külső támadás esetén fegyveres segítséget ígért ezeknek a népeknek. Ez utóbbira azonban ténylegesen nemigen került sor, mivel a rómaiak csak a saját határaik védelmére alkalmaztak fegyveres erőt. A szövetségi politika – amely a Rajnától az Al-Dunáig biztonsági rendszerként működött a Római Birodalom európai határai mentén – feladata római szempontból az volt, hogy a kívülről jövő támadásokat ezek a barbár népek felfogják, s „ütközőállamként” őket érje az első csapás. Egy német kutató éppen ezért a szövetségi rendszerben részt vevő barbár népek területeit a Római Birodalom láthatatlan határainak nevezte. Természetesen a szövetségi rendszer működését Róma katonai ereje biztosította, mivel ez garantálta, hogy határait nem támadták meg a „szövetségesei”. Ennek ellenére többször előfordult, hogy a szövetségesi viszony ellenére a határ menti barbár törzsek rátörtek Róma tartományaira. Nem volt ez másként a Kárpát-medencében sem.